Furcsa, ahogy
nézek innen
magasról,
száznyolcvanhat,
vagy mennyi.
Tudja fene,
olyan kicsik
vagytok ott lenn,
és mégis,
látom az arcotokat.
Csak futkostok körbe,
mint én,
rádióval a kezemben,
amikor
még kissrác voltam.
Aztán,
talán a sok eső miatt,
vagy a napfény
TeSzi,
megnőttem ekkorára.
Most hátul ülök,
nézek ki az ablakon,
ahol
madár suhan,
kutyafuttában
kergetik a macskát.
Amott autók rohannak
egymás felé,
virágos réteken (megvan a jelenet?)
ütközési zónákban
villámlás, mennydörgés,
mert a fülünk az
hátrébb van.
Inkább nézem is,
mint hallgatom.
Bár több értelme
egy nagy adag
csarnokvíznek nincs.
Egy csiga sprintelt át
agyam ragacsos barázdáin.
Csakhogy czifra legyen
és csinatos a képzelet.
Nézek előre, rohanok
a másik rohanók felé
kitárt tekintettel.
Elsuhannak mellettem.
Gondolatok
érzelmek
szívdobbanások
félelmek
agyak
tüdők.
És az egyik visszanéz,
tekintetek ütköznek,
mint autók
és belekeveredünk
az ütközési zónákba
betondzsungelben,
lágy fény villan,
hogy aztán kialudhasson.
Valaki csendben ráncigálja
a háttér vásznát,
mert már alig látom,
mi folyik itt, a kimeneti
nyílás környékén.
Szerintem könnyek.
Csöndes zarándokok,
addig menjünk, míg
ütközhetünk. Vagy elkopik térdünk.
