A fiú hazafele tartott. Könnyű, nyári este volt, a felhőtlen égre mintákat festettek a csillagok apró, fehér pöttyei. Ő felnézett
az égre tiszta, szomorú szemeivel. Ilyenkor mindig elfogta a vágy, hogy repülni tudhasson, de nem úgy, mint ahogy azt eddig tette
bárki is. Ő túl akart menni a légkörön, túl a téren és időn. Lehet, hogy a zene tette. Lehet, hogy a valóság, a kemény, tömör
valóság nyomta a lelkét. De nem zavarta, csak könnyes szemmel nézte, nézte azt a végtelent, ami most falként állt közte és az álmai
közt. Kicsit várta is, hogy csak feltarthassa hüvelykujját, és, mint kedvenc könyvében, eltűnhessen. Tudta azt is, hogy nem lehet.
Tudta azt is, hogy képtelenség, őrültség. Hazaért, kivette a fülhallgatót füléből és lefeküdt aludni. Nem szólt senkihez, nem
érdekelte semmi. Csak aludt. Álmában ismeretlen bolygókon, hatalmas mókákban vett részt. Boldog volt, olyan boldog, amire nem is
vágyott. De hiányzott neki valami. Hiába járt a legmenőbb partikon, hiába repült csillagok és aszteroidák között. Hiába kötött
csomót a térre, és hiába kunkorította az időt kénye-kedve szerint. Ő volt a leghatalmasabb univerzumában, de egyedül volt.
Felébredt, sötétben, csak a szeme csillogott. először szomorú volt, hogy vége lett a világának, ami csak pár órára, ámbár teljesen
az övé volt. Azután elmosolyodott. Rájött: ebben a világban vannak valakik, akik vele vannak. Még egy ellenség is többet ér ott,
ahol senki nem foglalkozik veled, mint amikor nincs senki, aki ott legyen, ha mindenki veled foglalkozik.
*Ez nem olyan, amilyet szoktam, nem is annyira jó, vagy nagy szám. De azért tőlem jött...*
