We can breathe in space...

Hideg, üres utcákon
zúg a lágy, tavaszi szellő.
Még nem rügyeznek a
fák, és az utca romjai közt
magányos fiú ül
kemény, szenes téglákon.

Hideg, üres utcákon
zúgtak a kemény, jeges lánctalpak.
Már nem lángol az ajtó,
mely most a földön hever,
egy gyönge lány rálép.
Még ott a felirat a táblákon.

A fiú neszt hall.
Halk lépések kongását
üres folyosókon. Tudja, már várta:
elindul, fegyvere vállán.
Magányos cinege, igazi csalogány
leszáll és a tavaszról hírt vall.

A leány megáll,
batyuját letéve
várja fegyverek ropogását.
De nem jönnek, helyébe
halk cinege éneke
a romok felett csendesen száll.

Énekszó hangzik,
ismerős ének. A fiatal
partizán szíve megugrik,
tudja a dalt, és mégjobban
a hangot. Fegyverét felejtve
futva csetlik-botlik.

Lépések, lépések, most hova
bújjon? De mielőtt meglelné
erős kar, vele széles vállak
tűnnek fel a sarkon. Ő az,
ki a hír szerint meghalt,
s kit e dal, e csendes sirató vonzott oda.

Most ott állnak ők,
egy fiú-egy lány
az ép városban, hol béke jár.
Autók dudálnak, gyalogos káromkodik,
a világ a két szív körül bezáródik.
Négy kéz, négy szem, két száj: szeretők.

*Elment az én szívem virág-szála,
 Messzi-messzi, halni a csatába!
 Hol találom én őt most a határba,
 Merre van szép két szeme világa?*